“Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna…”

“Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna…”

 
Sokszor eltűnődöm, hogy vajon miért vagyunk ilyenek mi emberek. Amit isteni ajándékként kaptunk, úgy mint ész, akarat, lélek, miért fordítjuk olykor nagyon rossz és haszontalan dolgokra.
Talán gyermeki naiv felfedezés ez a részemről, de higgyék el, nem tegnap fogalmaztam meg ezt először…
Jó pár éve figyelem saját magam és másokat, családban, ismerősök, barátok körében, utcán, villamoson, különböző szituációkban. Néha igen szórakoztató tevékenységnek bizonyul, van azonban amikor inkább elkapcsolnék egy – egy adóról, ha lenne a készülékhez távirányítóm.

 
Érdekes, hogy gyermekkoromban nagyon szerettem társasozni és minden olyan játékot, ami megmozgatja vagy a testet vagy az agyat. (A lényeg, hogy ne kelljen egy helyben ülni, vagy ha igen, legyen értelme az ücsörgésnek.) Annak ellenére élveztem mindezt, hogy az esetek nagy részében veszítettem. Na azt azért nehezen viseltem. (Szerencsére ezt mára már teljesen kinőttem…hm…) Bátyámmal és szüleimmel rengeteget sakkoztam, pingpongoztam, kártyáztam, gombfociztam, tollasoztam, puskákkal rohangáltam, “gyilkososat” játszottam, egyszóval minden olyat, amit egy kislány szokott művelni. A vesztés pillanatában azonban rettenetes dühöt és tehetetlenséget éreztem, amivel persze egy csapásra tönkre tettem a hangulatot, mert csapkodtam, hisztiztem, földhöz vágtam magam és esetenként különböző tárgyakat. Ekkor gondolom úgy döntöttek a játék résztvevői, hogy “engednek”, és hagynak nyerni, hogy idő előtt ne legyen még nagyobb botrány, ettől viszont még jobban kiborultam, hisz azért azt sejtettem, hogy ennyire hirtelen nem táltosodhattam meg.
Úgy nyerni, hogy engednek, és nem azért, mert képes vagyok rá!?? na neeem!! (Dehogy voltam nehéz eset…)

Na de nem is az én gyermeki mivoltomról szól a mese.
Pár évvel, pontosabban kb. 20-25 évvel később, egyik este “Honfoglalóztam” interneten, azzal a céllal, hogy kiderítsem, hogy az adott szellemi képességeim elegendők-e ahhoz, hogy méltón megszerezzem a megyéinket és ezáltal elfoglaljam kis hazánkat. (Talán ezt a játékot be kellene vezetni a parlamentben is…) Csodával határos módon legyőztem ismeretlen ellenségeimet, mire a játék végén az egyikük “méltón gratulált”, a következőképpen: “B……on meg egy talicska majom!”. Nem is tudom már, hogy melyik részén lepődtem meg a legjobban, de minden esetre megköszöntem a kedves gesztust, kiléptem a játékból, majd hosszú percekig nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Barátaimmal találkozva persze mókás történetként adtam elő, de azért közben mindig felmerült bennem a kérdés, hogy miért ez a reakció?? Mert rendben van, hogy netán nem túl intelligens az illető (mennyire kifinomult is tudok lenni) és nem tudja, hogy miként kell sportszerűen játszani, vagy megrekedt a fent említett gyermeki lélek szintjén, de miért trágár és udvariatlan?
És általában, miért nem tudunk örülni a másik örömének és sikereinek? És olykor miért könnyebbülünk meg, ha azt halljuk vagy tapasztaljuk, hogy a másiknak is nehéz és a szomszéd tehene is megdöglött?
Igazából azt sem tudom eldönteni, hogy mindez kifejezetten a magyarokra jellemző, kellemes emberi tulajdonság – e, vagy vajon más nemzetekben is megvan ez a fajta jóindulat és együttérzés?
Szívesen olvasnék hozzászólásokat arról, hogy akik más kultúrákban éltek/élnek, milyen élményekre tettek/tesznek szert ilyen téren!

Soha nem éltem hosszasan külföldön, így ebben nekem nem sok tapasztalatom van. Jelenleg két éve élek Norvégiában, és mivel nem annyira beszélem még a nyelvet, lehet, hogy néha akkor is bájosan mosolygok, amikor nem kellene. De egy biztos: a közhangulat az utcákon, a boltokban, a városban, a villamoson, a munkahelyeken azért nem arról árulkodik, hogy folyamatosan arra törekednének az emberek, hogy bántsák egymást, hogy elrontsák egymás örömét, hogy egymáson töltsék ki a magánéleti, szakmai vagy anyagi frusztrációjukat. Ha nem indulok el kocsival a másodperc töredékén belül a piros lámpánál, nem kezdenek el veszettül dudálni és közben öklüket rázva mindenféle hízelgő bókokat mondani rám és a felmenőimre. Ha eltöröm a pénztárnál az olívaolajos üveget, nem háborodik fel a pénztáros és nem érezteti, hogy mekkora ökör vagyok és mennyi galibát okozok ezzel, hanem eltűnik a sorok között (mert ott olvasni is tud…pfff) és hoz egy másik, egyébként elég drága olívaolajat, amit nem kell kifizetnem. És vajon miért teszi ezt? Mert több a fizetése? Mert korszerűbb pénztárgépen ütheti be a számokat reggeltől estig? Kényelmesebb a széke, amin ül? Szimpatikusabbak a vásárlók? Más az áruk külalakja és ezáltal jobb a tapintásuk? Vagy mert jól esett neki jót tenni és nem utolsó szempontként, meg akarja tartani a vásárlókat?
Sorolhatnám még az egyébként bagatell jellegű példákat, amik nem egetverően nagy események, de bizony a mindennapokban, az emberi megbecsülés és közérzet szempontjából sokat jelenthetnek.
Mondhatjuk, hogy könnyen beszélek, hiszen itt sok a pénz, gazdagság és jólét van, lazacból van még a kerítés is, (csak hogy önmagamat idézzem) így persze, hogy boldogság tombol és rózsaszín felhők úsznak az égen (amikből jó sok nem rózsaszín eső esik). Jogosan állíthatnánk, hogy ezek ismeretében a norvégoknak ugyan mi bajuk lehetne és persze, hogy mosolyognak és jó szándékúak! Higgyük el, hogy vannak problémáik, csak más jellegűek. Például el kell viselniük és fogadniuk, hogy nem mindennapi a klíma, és akkor enyhén fogalmaztam. (Avagy melyik kismama imádja zuhogó esőben és szélviharban tologatni a csemetéjét az év majd minden napján?) Nyáron ugyan éjfélig süt a nap (ha süt a nap), de télen bizonyos északibb részeken egész nap sötétség honol, illetve a délibb városokban, így Bergenben is, 4-5 órán át van csak világos.
Valamint nem hiszem, hogy felmentést kellene kapnunk etika-tolerancia-empátia órán a felelés alól, csak mert szegénység, politikai viszály és örök elégedetlenség uralkodik a mindennapjainkban és a lelkünkben. Tényleg azért nem foglalkozik velünk az eladó a boltokban (vagy ha igen, abban sincs túl sok köszönet), tényleg azért üvöltözünk egymásnak keresetlen szavakat az utakon, tényleg azért nem mosolygunk egymásra a metrón, tényleg azért mondunk és írunk egymásnak rosszindulatú megjegyzéseket, mert kevés a pénz, mert az xy politikus hétfőn este ezt és azt nyilatkozta, és mert kiderült, hogy egy másik képviselő meg 1967-ben ezt és azt művelte? Ugyan már…Lássuk be, hogy a magyar ember szeret szenvedni és keseregni a múltján, jelenén és jövőjén. Ha tényleg van baja, akkor azért, ha nincs, akkor kreál magának. Én ezt magamról is tudom és bevallom őszintén, hogy nehéz kilépnem ebből a szerepből. (édes mazochizmus…)

Tegnap este egyik kedves barátnőmmel “beszélgettem” írásban, magyarán sms-eztem. Megígértem neki, hogy nem árulom el a nevét az irományomban. Csak annyit kell róla tudni, hogy a monogramja…Nos, visszatérve az altatás utáni és saját magunk lefektetése előtti pár percre, pont arról diskuráltunk, hogy kinek milyen problémái vannak az életben, mikkel és kikkel kell megküzdenie a mindennapokban. Néha jól esik kiadni ezt magunkból, de ezt gondolom nem kell bemutatnom. Majd azt is megállapítottuk, hogy ezek azért nem is olyan hatalmas gondok, és hogy előfordul, hogy esetenként gyártunk magunknak különféle konfliktusokat, csak hogy lehessen min sírdogálni. Ennek kapcsán elmesélte, hogy kislányával elmentek egy zenés foglalkozásra, ahol bérletet szerettek volna venni. A barátnőmnél nem volt kis címlet (azért ne rabolják ki, ha lehet!), így a hölgy, aki a bérleteket árulta, nem tudott visszaadni a kasszából, csak a saját pénztárcájából, ami szemmel láthatóan tele volt pénzzel. Rögtön el is kezdett magyarázkodni, hogy ez csak azért van így, mert ebből még ki kell fizetnie a menzát és a tanfolyamot a gyerekének, valamint ezt-azt még vásárolnia is kell stb. A barátnőm egyáltalán nem kérdezte, hogy miért van ennyi pénze és szerintem nem is érdekli annyira, a nő mégis úgy érezte, hogy be kell erről számolnia. Miért? Tényleg ciki, ha valaki netán jól él és nem szűkölködik? Tényleg bocsánatot kell kérni azért, ha valaki jól érzi magát a bőrében és boldog? Miért bűn megadni magunknak azt, amire vágyunk? Miért érzünk sokan bűntudatot akkor, ha sikeresek vagyunk és netán elégedettek magunkkal és az életünkkel? Mert a magyarokat mindig balszerencse érte és mert megtámadta őket a tatár és a török és ennek már mindig is így kell lennie? Mikor tudunk kilépni ebből az “elátkozott, szegény magyar nép” szerepből? És miért nem gondolkodunk el azon, hogy miért is tudott minket mindig mindenki leigázni? Talán nem azért, mert mindig is belső viszályok és örök elégedetlenség dúlt, ami miatt meggyengült az ország hatalma és ereje? Mert mindig is hiányzott az összefogás és az egymás elfogadása és támogatása?
Messzire mentem talán…De a lényeg akkor is az, hogy amíg nem engedjük el a múltat és állandóan csak vájkálunk benne és azt keressük, hogy ki mit rontott el annak idején és emiatt szenvedünk és kesergünk, addig nem tudunk hittel, reménnyel és értékelhető cselekedetekkel a jövő felé tekinteni és haladni. Szerintem.

 
A minap egy ismerősöm felrakott egy videót a facebookra (mindig ez a facebook…), ahol egy őstehetségnek titulált 3 éves kisfiú dobolása látható. Megnéztem, mert érdekelt és jól tettem, hogy szántam rá időt, mert nagyon élveztem és tetszett. (Főként, hogy szerintem én három évesen maximum kibotorkáltam az óvodaudvarra és pár órán belül jó nagy sebeket szereztem a mászókán.) Ez a kisfiú pedig zseniálisan játszik a hangszeren, zenekarral, ami igencsak nehezíti a feladatot, hiszen rengetegen nem tudnak együtt muzsikálni másokkal, még zenészként sem!!, mert egymásra való odafigyelést, szigorú koncentrációt, tempó megtartást igényel. Ez a kissrác pedig tökéletesen követte a zenésztársakat, és elképesztően jó ritmusokat játszott, akár tanulta, akár ösztönösen érezte. Miután megnéztem, gondoltam, elolvasom a kommentálásokat is, mert biztosan mindenkinek tetszett a videó és különben is mi rosszat lehetne írni erről az aranyos és ügyes gyerekről. Tévedtem. A harmadik hozzászólás szerint “ez a gyerek nem tud dobolni, az ütőfogás rossz, lábgép nem megy, a dobverővel a pergőn összevissza kalimpál…”. Aaaaaaaaaaaa, segítség!!!!! Nem is igen tudok erre mást mondani. Mert nem is értem, hogy miért van erre szükség. Belekötni egy 3 évesbe, kritizálni, úgy mintha egy világhírű jazzdobost szemlélne, elvenni a mások örömét. Mindezt mérnökként. (Félreértés ne essék, semmi bajom a mérnökökkel, de biztos, hogy ilyen szinten értenek a doboláshoz is?) A másik kedvenc megjegyzésem egy anyukától származik, aki örömmel hirdeti, hogy az ő gyereke még ennyi sem volt, amikor elkezdett gitározni. Klassz és innen a messzeségből gratulálunk hozzá!
És ismét csak azt a kérdést tudom feltenni, hogy miért??Miért jobb ennek a két embernek az élete attól, hogy mások boldogságát és sikereit irigylik és ennek még hangot is adnak?
Ilyenkor mindig eszembe jut kedvenc zongoratanárom bölcsessége: “Gabika, mindig akkor tudod, hogy jól csinálod a dolgaidat és sikeres vagy az életedben, ha egyre több az irigyed és ellenséged.” Még ha nem is túl szívderítő és pozitív gondolat, érdemes rajta töprengni egy kicsit, hogy mennyire igaz ez. (Csak arra kell figyelni, hogy az ok-okozat ne cserélődjön fel: nem biztos, hogy ha jó sok ellenségünk van, az azt is jelenti egyúttal, hogy sikeresek is vagyunk…)

Kisfiam születése után számos alkalommal keresgéltem a “gugliban”, különböző kérdéseket feltéve, amiket most nem részleteznék, mert gyermekem haragudna érte, ha kiteregetném a közös titkainkat. Érdekes és tanulságos blogokra és fórumokra bukkantam (akkor az enyém még nem volt kész, hihi). És egyúttal el is ment a kedvem az olvasásuktól. Az ember feltesz egy egyszerű gyakorlati kérdést, amire szeretne viszonylag értelmes válaszokat, tanácsokat, vigasztaló szavakat kapni, ehelyett nem talál mást, mint acsarkodást, okoskodást, és biztatás helyett szinte fenyegetést és vészmadárkodást. Soha nem sejtettem előtte, hogy létezik olyan a kismamák körében, hogy a “szoptatósok” és a “tápszeresek” tábora. Mert az rémlik óvodából meg általános iskolából, hogy voltak akik szerették a betonfőzeléket, és voltak akik nem. Voltak azok a fiúk, akik Julcsikába szerettek bele, és voltak, akik Piroskába. (Mint a mesékben.) Később voltak, akik Udo Brinkmannt csodálták a “Klinika” című német remekműből, de voltak akik az idős Brinkmann professzort kedvelték. (Elárulom, hogy az utóbbi kis közösségbe egyedül én tartoztam…no comment…)
De hogy felnőtt nők egymásnak essenek…ez egy agyrém kedves olvasó. Napokon át vitáznak és alázzák egymást, csak mert másként alakul a babával való közös életük. Mintha bárki tehetne arról, hogy egy édesanyának nincs teje és kénytelen tápszerrel etetni a csöppséget. És talán azért se dobáljuk meg a nőt, hogy a természet adta anyatej csörgedezik a mellében és kívánság szerint 1-2-3 évig szoptatja a gyermekét. Vagy talán évekkel később ez jelentős kritériuma egy állásinterjúnak?: “Elnézést, ön akkoriban anyatejen vagy tápszeren nevelkedett? Mert mint tudja, informatikai cégünk azon jelentkezőket részesíti előnyben, akik másfél éves korukig szopiztak…”

 
A legelgondolkodtatóbb történet számomra azonban a következő: két évvel ezelőtt kedvesemmel Balatonra utaztunk vonattal, mert a tó körüli biciklitúránkat az egyik, északi parton lévő településről kezdtük. Kellemes 35 fok vett minket körül, ablakok lehúzva (“gyors” vonaton még ezt meg lehet tenni), száguldás, nyár, szerelem…
Egyszer csak megálltunk a senki földjén, nem meglepő módon, hiszen míg a MÁV-val eljutunk egyik városból a másikba, útközben számos növény- és állatmeghatározást végezhetünk. Kis idő elteltével azonban már gyanús volt, hogy miért is nem megyünk tovább. Az utasok kezdtek leszállingózni a vonatról, kíváncsian tekintgettek előre hátra, hogy vajon mi történhetett, miért állunk még mindig az akkor már 40 fokban. Kiderült, hogy valaki úgy döntött, hogy nem folytatja tovább földi megbízatását, és az előttünk lévő vonat elé ugrott. Azt hiszem, hogy erre a hírre azért mindannyiunk gyomra összeugrik és a szíve kicsit hevesebben kalapál. Az enyém legalábbis így reagált. De nem vagyunk egyformák, és úgy látszik, hogy van aki ólomkatonaként éli napjait és nem érez ilyen esetben sem semmit a saját nyavalyáján kívül, ugyanis a következő monológot lehetett hallani a kint ácsorgók közül: “Nem igaz, hogy most kellett megölnie magát!?Nem lehetett volna ezt éjszaka elintézni, és akkor talán nem tartana föl ezzel másokat a nagy kánikulában!?”…
Hm….Hát igen. Mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, én ezt értem. De hogy tolerancia és empátia nélkül leélni egy életet? Hibáztatni egy öngyilkost, csak mert olyan mélypontra és idegállapotba került, hogy vonat elé vetette magát? A szemét aljas gazember, hogy nem vette figyelembe, hogy forróság van és a néni szeretett volna minél előbb lubickolni a Balaton hűsítő (?) vizében…

Nem is tudom, hogy mire lenne szükségük az embereknek ahhoz, hogy odafigyeljenek egymásra, hogy tiszteletben tartsák egymást, hogy elfogadják és támogassák egymást. De legalábbis ne acsarkodjanak, ne legyenek irigyek és rosszindulatúak. Ébredjek már fel, igaz? Hisz kinőttünk már az Andersen mesékből…Talán pont ez a baj, hogy a felnőtté válással együtt túlságosan is a realitásban élünk. Pedig valljuk be magunknak és másoknak, hogy néha napján azért ott ragadunk egy – egy rajzfilm vagy mese előtt…nem véletlen. Hinni akarunk a szép, ártatlan világban, ahol győz a jóságos főszereplő a rossz, gonosz és csúf boszorka felett és mindenki boldogan él, míg meg nem hal…
Felébredt a kisfiam…úgyhogy megyek és mesélek neki valami szépet….

Fotók forrása: Google