Lehet-e másként?

8 hónapja édesanya lettem. Édesanyja egy nagyon aranyos, szép, okos, értelmes, mókás kisfiúnak (minden elfogultság nélkül…hm…). Gyönyörű, páratlan és pótolhatatlan élmény!

Rengetegen “csak” ezt nyilatkozzák anyaként. Miért? Miért ciki vállalni és bevallani az egyéb gondolatokat is? Miért gondoljuk azt, hogy ha netán negatív érzéseket is megfogalmazunk, akkor kevésbé leszünk jó és gondoskodó anyák? Miért TABU mindaz, ami nem a megszokott és elvárt vallomás!? Miért félünk kimondani a gyermekvállalással kapcsolatos, igencsak ambivalens érzelmeinket!? Mitől tartunk? Mások véleményétől? Hogy netán rossz anyának tartanak, ha bevalljuk, hogy egyszer-egyszer elszakad a cérna? Vagy a saját lelkiismeretünk nem enged beszélni ezekről a “tiltott” témákról barátainknak, szüleinknek, különböző fórumoknak? Pedig lehet, hogy néha ki kellene adni magunkból. Nemcsak azért, mert kicsit megkönnyebbülnénk, de talán az is kiderülne számunkra, hogy más , általunk “tökéletesnek” látott anyukák, akik minden bizonnyal, “mindig mindent jobban csinálnak nálunk”, ugyanezekkel a problémákkal küzdenek…

Melyik kismamának ne lenne ismerős a következő pár kép!? Hetente legalább egyszer sírva fakadunk, hol a gyerekünkkel együtt zokogva (aki ilyenkor rémülten és szkeptikusan néz ránk, hogy anyával meg mi történt??), hol félre vonulva a másik szobába (előny, ha van másik szoba). Lehet, hogy “csak” annyi az ok, hogy hetek, hónapok óta nem aludtunk, érzékenyebbek vagyunk, mint valaha voltunk (bár nőkre eleve nem illik ez az állítás…?…hm), vagy épp azt érezzük, hogy rossz döntéseket hozunk, hogy nem vagyunk jó anyák, hogy miattunk fog a gyermekünk pár év múlva terápiára járni, hogy sérül a lelke, csak mert néha sírni hagyjuk (mert éppen neki készítjük a reggelit és nem nőtt még ki a harmadik kezünk, amivel közben őt tartanánk)…

Hetente nem egyszer pedig dührohamot kapunk, türelmetlenek és idegesek vagyunk, mert nem akkor alszik a gyermek, amikor mi szeretnénk; mert nem várja meg, amíg mosunk, főzünk, takarítunk;mert rendszerint a pénztárnál kezd el hangosan kiabálni és hisztizni, amikor amúgy is, (az itt már hirtelen kinőtt harmadik kezünkkel) egyszerre próbálunk pakolni, rakodni, fizetni, cipekedni és csörgőket rázogatni:); mert nem eszik egy falatot sem az elkészített ételből, vagy csak egyszerűen az “anya tervez, baba végez” mondás lép életbe, melynek értelmében semmi nem úgy jön össze, ahogy mi azt előre szépen elgondoltuk, előkészítettük.

Mindeközben imádjuk a kis csöppséget, rajongunk érte, napról napra közelebb érezzük magunkat hozzá, elolvadunk, ha ránk mosolyog, figyeljük a fejlődését, nem utolsó sorban büszkén mutogatjuk a több ezer fényképet és videót családunknak, ismerőseinknek, barátainknak, és mindenkinek, akiről azt hisszük, hogy ugyanolyan érdeklődéssel nézi gyermekünk növekedését, ahogyan mi tesszük, elfeledve azt az időszakot, amikor mi is megbolondultunk a rengeteg babás, óvodás, kisiskolás fotótól…édes a bosszú:)

Amikor még lány voltam és nem asszonyság:), meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben mindazon kismamákat, akik megjósolták nekem a “boldog” jövőt. “Most élvezd az életet, mert aztán, ha gyereked lesz, nem lesz életed” (hú de klassz, köszönöm a biztató szavakat). Vagy a “most aludd ki magad, mert később nem alszol soha többet” (igen, tapasztaltam, de hogy miként tudtam volna jó előre kialudni magam??Arról nem beszélve, hogy a fiam az érettségi előtti éjszaka azért már csak nem fog szopizni!?). Sorolhatnám még a számos “majd meglátod”, “majd megtudod” típusú példát, de azt hiszem, hogy mindannyian kaptunk eleget ezekből, nem kell mind leírnom.

Próbálok azt hiszem figyelni arra, hogy ne ilyen módon csináljak kedvet a gyermek szüléshez és neveléshez (pedig a szülésem egy merő katasztrófa volt. nem ám. életem egyik legfantasztikusabb élménye volt. nem mondom, hogy nem fájt, de szépen fájt). Ugyanakkor azt is gondolom, hogy egy nőnek, egy anyának igenis lehet beszélnie arról, hogy miken megy keresztül, onnantól kezdve, hogy áldott állapotba kerül, szül, szoptat, és mindennap gondozza, szórakoztatja, eteti, altatja a gyermekét. Fizikailag, lelkileg, idegileg, szellemileg változik, és nem gyengén. Bátran használhatjuk a “drasztikusan” kifejezést.

Annyiféleképpen odafigyelnek már szerte a világban arra, hogy miként készüljön fel a terhes nő a szülésre: járhat jógára, intim tornára, pilatesre, használhat ilyen kenőcsöt, szedhet olyan homeopátiás bogyót, olvashat millió könyvet, internetes fórumot (mindezt persze nagyjából én is csináltam, de a szülés pillanatában mindez feledésbe merült, a mécsesekkel, zenével, illó olajokkal együtt). Valamint felkészülhetünk a szoptatásra (jegyzem meg, a babánk még nem született meg, a mellünk még nem akkora és nem olyan stb.), és az első időszakra ruhákkal, kisággyal, pelenkával, játékokkal…

Azonban ki és hogyan készít fel minket arra, hogy lelkileg mit élünk át? Nem vagyok pszichológus és nem értek a lélektanhoz, csak érdekelnek az emberi viselkedésformák, a lelki fejlődések és változások megléte és hiánya, ezek következményei, az egyén és a közösségek szintjén. És talán ezért vizsgáltam saját magam is ez alatt a jó pár hónap alatt. Ennek részleteitől azonban megkímélem a kedves olvasót. Egyelőre…:)

Szóval, megtanuljuk elméletben, hogy hányszor lélegezzünk be és ki a vajúdáskor, hogy hogyan nyomjunk a végén, aztán miként tegyük cicire a babánkat. De hogyan tanuljuk meg kezelni a lelki változásainkat!? Például, hogy hirtelen felelősségteljes anyákká váltunk. Vagy, hogy egyik napról a másikra megszűntünk részben azok lenni, akik előtte voltunk. Hogy mostantól nem mi lettünk a fontosak, hanem a gyermekünk és őróla szól minden. Hogy míg előtte alhattunk délig és szürcsölhettük a kávénkat akár fél órán át és közben olvasgattunk feltett lábakkal, (utóbbit soha csináltam), most ez egy időre feledésbe merül. Miként tudjuk kezelni, hogy a testünk millió átalakuláson ment keresztül, már a terhesség alatt is, hiszen olyan szerveink is fájtak és megmutatták magukat, amikről nem is tudtuk ezidáig, hogy léteztek!Hogy föl- és leugráltak a 15 kilók, hogy a szülés utáni hónapokban nem nagyon tudtunk kimozdulni a nappaliból (utóbbi előnye, hogy behunyt szemmel is fel tudjuk sorolni a szobában lévő tárgyakat). Gondolom mindenki tudná folytatni a sort a saját élményeivel.

Természetesen megküzdünk mindezzel, hiszen meg kell küzdenünk és nincs időnk lamentálni és analizálni és a sarokban sírdogálni. Meg kell oldani, ahogy azt hiszem, minden kismama megoldja előbb vagy utóbb, így vagy úgy.

De nem lenne könnyebb, ha kapnánk előtte, vagy akár közben is, egy kis útravalót? Pár évtizede még kínos volt pszichológushoz járni és a lelki bajainkról beszélni. Mára már nem hogy nem kínos, de sok társadalomban még divat is. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy minden kismama labilis lelkileg. Hanem azt, hogy a fizikai ráhangolódás mellett igen fontosnak tartanám az egyéb felkészülést is, akár szakember, akár családtag, akár jó barát segítségével. Mindenki maga tudja, hogy ki áll hozzá a legközelebb és kivel, mit osztana meg legszívesebben.

Mert ha erősebbek vagyunk lelkileg, ha el merjük mondani, hogy mit érzünk, miken megyünk keresztül, akkor esetleg nem leszünk idegesek, feszültek, rossz kedvűek, depressziósak otthon, és a gyermekünk nem fog bűntudatot érezni a mi szomorúságunk miatt. Nem fogja azt érezni, hogy “anya miatta bánatos” és mindez az “ő hibája”. Sok későbbi problémától is megmentjük talán ezáltal…

Mert anyának lenni jó és különleges! Élvezzük ki minden percét és óráját, még akkor is, ha idegesek és türelmetlenek vagyunk. Adjuk ki magunkból a fáradt gőzt valamilyen módon és utána mosolyogjunk. Mind a magunk, mind a gyermekünk érdekében. És ne legyen lelkiismeret furdalásunk, ha elgurul a gyógyszerünk. Mert úgyis vissza gurul…Nem vagyunk robotok. Érző emberek, NŐK vagyunk, akik rengeteg mindenre képesek vagyunk. Többre, mint azt sokszor gondolnánk!

Két órája alszik a fiam és már hiányzik. Na, ezt magyarázza meg valaki. De nem is kell ezt magyarázni, csak érezni. És mivel én ezt érzem, nem hiszem, hogy nagyon rossz anya vagyok, csak mert közben bevallom, hogy kifolyik a szemem a fáradtságtól és leszakad a derekam, és, hogy ezt a cikket két napja írom, ötszöri nekifutással…:)

(A “nyilvános ovi”-ban játszunk…Norvégiában elterjedt egy mindenki számára ingyenesen látogatható lehetőség, ami mind a szülőnek, mind a gyereknek nagyon jó lehetőség az ismerkedésre, barátkozásra.)

Forrás (fotó): Google és Fanaposten napilap (Norvégia, Fana)