Kolbászból kerítés!?

Kolbászból kerítés!?

Nem, nem a reformkonyha egy újabb receptjét ismertetem a kedves olvasóval. Bár a mai világban még az is elképzelhető lenne, hogy precíz leírást találnánk a “gugliban” arra, hogy miként készítsünk kolbászból kerítést….hm..nyáminyámi…

Amikor sok “otthon maradt” barát, ismerős azt nyilatkozza, hogy “persze neki könnyű, hisz külföldön él, a jólétben, mindene megvan, karriert csinált”, akkor azért úgy lenne pár keresetlen szavunk válaszként.
De inkább keressük meg azokat a szavakat és fogalmazzuk meg pro- és kontra az érveinket.

Miért is “könnyű” annak, aki külföldre költözik? Illetve, biztos, hogy ott “kolbászból van a kerítés”? (Az olaszoknál tésztából, a norvégoknál lazacból, az amerikaiaknál hamburgerből és még sorolhatnám az ételeket, ha valóban a gasztronómiai élvezetekről szeretnék szólni.)

Tudjuk jól, hogy jó pár éve elindult a külföldre költözés “mozgalma”, és azt is sejtjük talán, hogy milyen okok vezérelnek minket erre (ahogy már egy korábbi cikkemben említettem, a politikai fröcsögésnek nem látom értelmét, így most sem teszem. Ismerjük az ország múltját, jelenét és valahol sejtjük a jövőjét is. Vagy nem. Változás mindig ott történik, ahol vágynak a változásra és tesznek érte, mind az egyén, mind a társadalom szintjén…).
Rengeteg további témát vet fel ez a gondolatkör, úgy, mint hazafiság, hűség, hűtlenség, kirekesztettség, kivetettség, otthontalanság, honvágy stb., de ahogy egy régi zenész cimborám mondaná: “ne pengessünk mollokat”…

Többféleképpen tudunk külföldre utazni, költözni (busszal, repülővel, hajóval…olcsó poén). Munkát keresünk és jó esetben találunk is, vagy iskolai tanulmányainkat folytatjuk (elkezdjük), vagy hatalmas kalandorok vagyunk és egy szál hátizsákkal szerencsét próbálunk, vagy “csak” szerelmesek leszünk. (Hogy melyik a legkockázatosabb?…)
Egy biztos. Egyik esetben sincs egyszerű dolgunk, hiszen elölről kell kezdenünk mindent, mind szakmailag, mind magánéletileg. Eleinte úgy érezzük, senkink és semmink sincs, csak a jó öreg skype és facebook. (Apropó facebook. Pro és kontra érvek a másik cikkben olvashatók.) Beülnénk egy kávéra valakivel, de kivel is? Kikapcsolódnánk, de hol is? Vennénk ezt-azt a lakásba (ha van lakás!), de eleinte miből is?

Belecsöppenünk egy idegen kultúrába, idegen emberek közé, akik ráadásul még lehet, hogy valamilyen fura nyelven is beszélnek (pl. norvég). Nem ismerjük a szokásokat, a “rendet”, mit hogyan és hol kell elintézni, melyik banknál, milyen orvosnál, milyen biztosítással és papírokkal kell rendelkezni ahhoz, hogy be tudjunk illeszkedni idővel az adott társadalomba, és gond nélkül élhessük az ugyanakkor érdekes és izgalmas hétköznapokat. Mindezt nem az anyanyelvünkön kell lebonyolítani, és nem csak a “mennyibe kerül a tej, kenyér” szintjén, hanem adott esetben munkavállalási engedély, letelepedési engedély, anyakönyvi kivonat, adó, gyes, családi pótlék és más egyéb, számomra sokszor még magyarul is felfoghatatlan és érthetetlen témakörökben.

Nem kacsalábon forgó palotában kezdjük, Mercedessel a fenekünk alatt. Kezdetben rengetegen egy kis lyukat bérelnek többed magukkal irdatlan sok pénzért. Több hónap, netán év elteltével van esélyük arra, hogy nagyobb szobát, vagy kisebb lakást fizessenek. Az igazán kitartóak, vagy akik megtalálják a számításukat az adott országban és hosszabb periódusra rendezkednek be, ilyen-olyan hitelek segítségével lakást vagy házat vesznek (viszonylag biztos és állandó állással és anyagi háttérrel!!).
Mellette ugyanúgy számos kiadás van, hisz enni-inni kell (hiába van a kerítés kolbászból), nem beszélve a rezsiről, orvosi látogatásokról, buszbérletről, és még sorolhatnám. Jó esetben marad egy kis zsebpénzünk, amiből néha iszunk egy jó kávét a városban, vagy veszünk magunknak egy pulóvert, mert időközben hideg tél lett (nem beszélve a gumicsizmáról, amely bizonyos országokban feltétlenül divatos és egyben hasznos kellék).

Idővel alakulnak a kapcsolataink is, hiszen nem vagyunk remeték. Az ismerkedés mértéke és minősége nyilván attól is függ, hogy van-e munkája az illetőnek, vagy jár-e iskolába, hiszen ezeken a helyeken több lehetőség adódik cimborákra szert tenni. És természetesen függ a személyiségtől is, hogy ki mennyire nyitott vagy inkább gátlásos, mennyire beszél nyelveket (egy- két pohár sör mindig segít). Tapasztalataim szerint külföldön nem lehet elvárni, hogy kizárólag mások kezdeményezzenek, ami azt gondolom, teljesen érthető is. Ahhoz, hogy ne legyünk egyedül és magányosak, nekünk is tenni kell az ügyért, még ha sokszor nehéz is.

Próbáljuk elsajátítani lassanként a nyelvet, könyvekből, CD-ről, tanfolyamok segítségével, de sokáig azt kívánjuk, hogy ne kérdezzenek, ne meséljenek, ne kelljen válaszolnunk vagy csak legyen elég egy kedves mosoly, bízva abban, hogy ezt jókor, jó helyen vetjük be. Hónapokkal később összeszedjük minden bátorságunkat, és a postán, orvosnál, boltban előadjuk a tudományunkat, amire már inkább nem várunk választ, mert nem értünk belőle egy szót sem, és ismét kedvesen mosolygunk, akármit is hadart el a bájos eladónő vagy ügyintéző.
(Az említett élmények nem általánosak, pusztán szubjektív átélések.)

Minden kezdeti nehézség ellenére is azt gondolom, hogy “átlépni a határainkat” (a szó szoros és tágabb értelmében is) nem bűn. Tapasztalás, ismeretszerzés, fizikai és lelki fejlődés. Hasznos és előnyös lehet megismerni más országokat, nemzeti tradíciókat, emberi tulajdonságokat, nyelveket. Nemcsak mert mi magunk többek lehetünk tőle, de elleshetjük a jót és az értékeset másoktól, és beépíthetjük a saját kultúránkba. Amihez azonban elengedhetetlen a saját kultúránk nyitottsága…hm….

A “persze neki könnyű, mert külföldön él” kezdetű mondatra nagyjából ezek a keresett szavaim. Lehetne még tovább kutatni a szótárban, de nem érdemes. Minden döntés kérdése. A döntés pedig következményekkel jár, amit vállalnunk kell, akkor is, ha nem tetszik, vagy nem erre számítottunk, és akkor is, ha netán tényleg “kolbászból van a kerítés”.

Forrás (fotó): Google