“Az advent szó jelentése „eljövetel”. A latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ami annyit tesz: „az Úr eljövetele”. A karácsonyt megelőző várakozás az eljövetelben éri el jutalmát. Régebben egyes vidékeken „kisböjtnek” nevezték ezt az időszakot. Advent a keresztény kultúrkörben a karácsonyt (december 25-ét) megelőző negyedik vasárnaptól (görögkatolikusoknál hatodik vasárnaptól) karácsonyig számított időszak. A karácsonyi ünnepkör advent első napjával kezdődik, és vízkeresztig (január 6-ig) tart. Advent első vasárnapja egyúttal az egyházi év kezdetét is jelenti.”
Mielőtt kimásolnám a Wikipédia egész tartalmát, mesélek egy kicsit gyermekkorom adventi időszakáról és a karácsonyi napokról.
Minden évben elképesztően nagy izgalommal vártuk bátyámmal a Karácsonyt. Talán megbocsátja a kedves olvasó, ha őszintén bevallom, hogy akkoriban még nem az Úr eljövetelét ünnepeltük, hanem – tekintettel gyermeki mivoltunkra – sokkal inkább a csillogó-villogó karácsonyfa, a rajta csüngő díszek, habkarikák és szaloncukrok hoztak lázba minket, nem beszélve a rengeteg sok szép ajándékról, amit a Jézuska hozott nekünk. Az advent számunkra azt jelentette, hogy szüleink tanácsára levelet írtunk a Jézuskának, hogy mit szeretnénk tőle kérni, és amikor készen lettünk a listával (szegény Jézuska…), akkor azt kitettük az ablakba, ahonnan ő egyszer csak elvette, hogy Karácsonyig szépen át tudja gondolni, hogy a kívánságokból mit tud teljesíteni, és gyakorlatilag mi az, amit megérdemlünk.
Számomra nagyon kedves és csodálatos emlékek ezek. Gyönyörű volt hinni, hogy van egy jóságos lény ezen a földön, aki csak azért él, hogy nekünk, embereknek örömöt okozzon, és melegséget, szeretetet, figyelmességeket hozzon a családokba.
Sosem felejtem azt a napot, amikor egy jó szándékú osztálytársam gúnyosan megkérdezte tőlem, hogy “te még mindig azt hiszed, hogy a Jézuska hozza az ajándékot!? Mert az nem is így van, hanem azt a szüleink megveszik és ők teszik a karácsonyfa alá…”. (Azt nem árulom el, hogy melyik évben történt mindez…) Nyilván előbb-utóbb meg kellett tudnom a szomorú igazságot, de nem egészen ilyen kiábrándító vallomás formájában képzeltem. Tényleg óriási csalódás volt. Mind az addigi kis mesevilágom, mind a nagyon aranyos pajtásom szempontjából.
Visszatérve a Karácsonyhoz, gyermekkoromban az advent azt is jelentette, hogy megpróbáltam legalább abban az időszakban jó kislány lenni. Teljes négy héten át. Nagy kihívás volt ez akkoriban is, és igen nagy koncentrációt igényelt. Úgy emlékszem, hogy elég gyakran el is fáradtam ebben a szellemi és fizikai küzdelemben, így nem is mindig sikerült a szándékaimat megvalósítani. Nincs mit szépíteni ezen, nem voltam annyira csendes, szelíd és jó magaviseletű lányka…
Akkoriban éltek még a nagyszüleim, akikkel többnyire együtt töltöttük az ünnepi órákat. A nagyszüleim között volt nekem egy kedvenc nagymamám. Tudják, a tipikus “nagyi”, aki, amire én felkeltem, már bevásárolt, mosott, takarított, főzött és éppen a zserbót sütötte. Mindezt azért is kezdte ilyen korán, hogy később tudjon velem játszani, biciklizni, sétálni a városban, hintáztatni a parkban, és egyben szörnyülködni, hogy “Gabika, ne hajtsd magad olyan magasra, mert átpördülsz”. A délután folyamán újabb édes és sós csodákat sütött, közben kötött, horgolt, olvasgatott, mesélt a háborúról és a régi időkről, amikor még minden más volt, majd vacsorát készített…Kismamaként és meglehetősen fáradt kismamaként elképzelni sem tudom, hogy honnan volt ennyi energiája, ideje, lelkesedése. Egy biztos: a mai napig emlékeimben és a szívemben él a hatalmas odaadó szeretetével és önfeláldozó személyiségével. És sokszor azt kívánom, hogy bárcsak ennek a felével rendelkezni tudnék….
Nagymama általában két bőrönddel érkezett hozzánk, melynek negyedét tették ki a ruhái, a többi részt (ami ha jól számolom, háromnegyed) pedig a különféle torták, sütik, családunknak szánt apróságok töltötték ki.
December 24-én elvitt minket bátyámmal együtt a városba sétálni, vagy beültünk egy moziba, míg a Jézuska munkálkodott. Mikor hazaértünk, az idegeink már pattanásig feszültek a várakozástól és izgalomtól. Édesapám végre elkezdett csilingelni (illetve a Jézuska) és bemehettünk a szobába, ahol plafonig érő, szépen feldíszített karácsonyfa állt, körülötte pedig sok-sok ajándék. A Jézuska mindig bőkezű volt, pedig azt nem lehet mondani, hogy akkoriban zenészként és tanárként százezreket keresett volna…(Szerencsére ma ez már másként van.) Ezért utólag is nagyon hálás vagyok, hogy a levélben megfogalmazott, nem mindig szerény kívánalmak az esetek nagy részében valósággá váltak.
A nagymamám pedig mindig csempészett be “zongorabillentyű” elnevezésű édességet (zenész családban semmin nem kell csodálkozni), hogy a fáradt Jézuska tudjon miből falatozni, és csodák csodája, mindig evett is belőle…
Hát így alakult nálunk a Karácsony akkoriban. És tán nem is csoda, hogy ebből az idilli, harmonikus, ártatlan és naiv gyermeki létből soha nem is szeretnénk kilépni és felnőni. És nyilván nem a Jézuskán és a habkarikán van a hangsúly, és nem is az ajándékokon. Mindez csupán elenyésző része az akkori “felhőtlen boldogságnak”, mert gyermekként talán nem érzékeltük azt a jó pár zavaró tényezőt, melyek nem egyszer beárnyékolják felnőtt mivoltunk ünnepi készülődésének varázslatos hangulatát.
Hiszen sokszor a nyugodt séták, mozik, levélírások és rózsaszín fantáziavilág helyett nyugtalanságot, szeretetetlenséget tapasztalunk, még adventkor és karácsonykor is. Mert azt gondoljuk, hogy a “szeretetet ünnepe” csupán a töltött káposztából és karácsonyfa állításból áll, közben pedig ugyanúgy vagdalkozhatunk és sérelmeket okozhatunk egymásnak. Talán minél inkább azt érezzük, hogy ma van az a nap, amikor szeretnünk “kell” egymást, annál inkább idegesek vagyunk, és sokszor tudat alatt is megbántjuk a másikat. Folyamatosan aggódunk a tűzhelyen fortyogó ételek, a meg nem vett és a már eldugott ajándékok miatt. Feszültek vagyunk, hogy minden pontosan délután 6-ra meglegyen, mert mi van ha nem (tényleg, mi van ha nem??), hogy pont most ne szúrjuk el a halászlevet, a zserbót és mákos bejglit, hogy beleillik-e a karácsonyfa a tartójába és nem magasabb-e, mint a plafon, és hogy jó méretben vettük-e a nadrágot…Elismerem, hogy mindezen érzésnek és dilemmának helye és létjogosultsága van. Talán túl nagy rajtunk a nyomás, hogy ezekben a napokban mindennek jól kell sikerülnie, és minden családtagunkhoz és barátunkhoz kedves szavakat kell intézni? Lehet, hogy az egy karácsonyi napra jutó szeretet hullámot és “jót-tevést” el kéne osztani 365-felé, és akkor másként tudnánk megélni az ünnepeket is. (Elnézést, ha matematikailag nem stimmel a művelet!)
És mi történik az adventi időszakban a lelkünkben? Továbbra is acsarkodunk a “való világban” és az interneten egyaránt, továbbra is azzal vagyunk elfoglalva, amivel az év többi napján is, hogy ki mikor mit mondott és tett, ami minket bánt, és ami feltétlen bosszút követel? Továbbra sem tudunk megállni és megpihenni kissé, nemcsak fizikailag, de lelkileg is, hogy átadjuk magunkat a várakozás örömének? Továbbra is az játszik fontos szerepet az életünkben, hogy tüntessünk, hogy elégedetlenkedjünk, hogy lázadjunk, lehetőleg minden és mindenki ellen, hogy jól megmondjuk a magunkét, és hogy elvegyük a másik örömét? Sajnos azt gyanítom, hogy ezeknek nagy része bennünk van, adventi várakozás ide vagy oda.
Majd december 23-án beesünk egy bevásárló központba, ahol több száz másik emberrel együtt szinte pánikszerűen vásárolni kezdünk, és azt érezzük, hogy nyűg ez az egész “karácsonyosdi”. Fogalmunk sincs, hogy mit vegyünk, és miből, fog-e vajon örülni az illető a könyvnek, parfümnek, plüssmackónak, vissza lehet-e majd cserélni, ha nem jó a mérete (nem a felsoroltaknak). A boltokban töltött fél nap közepette pedig megéhezünk, szomjasak leszünk, el is fáradunk, ötletünk és már pénzünk sincs lassan, végeláthatatlan sorok állnak a pénztáraknál, ahol lökdössük egymást, és gondolatban már jó meleg országokba küldtünk mindenkit a szatyraival és gondterhelt arckifejezésével együtt…mindezt az advent és karácsony jegyében. Igen tudom, talán támadható és bántó sorok ezek, és nyilván most is lehet védekezni azzal, hogy nincs idő, sok a munka, kevés a pénz, rossz a közhangulat, a jobboldali politikusok így határoztak, a balosokról meg nem is beszélve… Biztosan ebben is van igazság, azonban a közhangulatról mi is tehetünk, már csak azért is, mert a legnagyobb kérdések és válaszok nem a külső körülmények függvényében, hanem az agyunkban és a szívünkben dőlnek el…
Talán pont ezért sem kedvelem a kitűzött “direkt” napokat, amikor szinte kötelező jelleggel tennem kell valamit, és közben nagy szeretettel gondolnom “kell” valakire. Divatos nevén Valentin-, de egyébként Bálint-napon feltétlenül illik megajándékozni szerelmemet, illetve mindenkit, akit szeretek, és ennek érdekében vásárolnom is illik elképesztően ízléses piros szív alakú párnákat, lufikat, tortákat, ceruzákat, radírokat, poharakat, tányérokat, és még sorolhatnám. Aznap roppant kedvesek vagyunk egymáshoz, és nagyon szeretjük egymást. Másnap pedig simán belebokszolhatunk a másik gyomorszájába egy nagyot, mert akkor már február 15-ét írunk. Nyilván túlzok kissé. (Ami a gyomorszájat illeti…) Nem is azzal van a gondom, hogy február 14-én kifejezzük egymásnak az érzelmeinket, hanem azzal, ha a többi napon esetleg nem, vagy túlnyomórészt viták, veszekedések, ellenségeskedések vannak. Akkor nem álszent kissé Bálint-napon ekkora felhajtást csapni?
Sosem voltam lázadó típus, így valószínűleg merő véletlen, hogy egyszer, még nagyon fiatalon, lánykoromban, az említett napon közöltem az akkori kedvesemmel, hogy szerintem váljanak szét útjaink. Nem mondom, hogy nem voltam kegyetlen, de mentségemre szóljon, hogy akkor sem érdekeltek túlságosan ezek a “csinált ünnepek”.
Húszas éveim kezdetén- tehát pont tavalyelőtt – pár hónapot Salzburg városában töltöttem, így abban a szerencsében volt részem, hogy megnézhettem és átélhettem az adventi készülődést. Nagyon megfogott, mert addig azt hiszem, hogy még nem is láttam hasonló vásárt. Az egész város ünneplőbe öltözött, az utcák és kirakatok különböző díszekben és fényekben pompáztak, az utcákon rengeteg kis bódéban árulták a portékákat, karácsonyi zenéket, könyveket, ruhákat és nem utolsó sorban a finomságokat, süteményeket, puncsot és forralt bort. Kisebb-nagyobb zenei együttesek léptek fel egy-egy téren és játszották az ismert karácsonyi dalokat. Arról nem beszélve, hogy sűrű hóesést is élvezhettek az érdeklődők. Tetszett, ahogy az osztrákok és turisták délutánonként kivonultak a családdal, barátokkal a városba, és szemmel láthatóan élvezték az életet, beszélgettek, iszogattak, hallgatták a muzsikát, és méltón várták a karácsonyt. Megadták maguknak az időt és lehetőséget arra, hogy megálljanak pár óra erejéig a mindennapi rohanásban, és lelkileg is megpihenjenek, ráhangolódjanak az ünnepekre.
Örömmel tölt el, hogy Magyarországon is egyre inkább elterjed az adventi és karácsonyi vásár a városokban, falvakban. Nem beszélve a számos zenekari, szóló és kóruskoncertről, melyek nemcsak színesítik a kulturális életet, de mind a fellépők, mind a közönség soraiban ülők elcsendesedhetnek ezekre az órákra, és átadhatják magukat a gyönyörű daloknak, érzelmeknek, és kiléphetnek kicsit a hétköznapok állandó és őrült rohanásából.
Azt gondolom, hogy teljesen mindegy, hogy ki miben hisz, milyen vallást, szemléletet és kultúrkört követ. Sokan sokfélét ünneplünk a decemberi napokban, és mindezt tiszteljük és elfogadjuk a másikban. Már csak azért is, mert lényeges ugyan a kerete is egy műalkotásnak, de a valódi szépséget és értékeket mégiscsak maga a kép, festmény közvetíti.
Nagyon várom, hogy pár nap múlva hazamenjünk, és családunkkal, barátainkkal együtt töltsük az ünnepeket. Ezúttal nagyi, zongorabillentyűk, mozi nélkül, de a majdnem egy éves kisfiúnkkal, akinek szeretnénk átadni a karácsonyvárás örömét, hogy ő is tudjon hinni egy szép, ideális, szeretettel teli világban.
Én legnagyobb ajándékként azt kérem a Jézuskától, hogy tudjunk egymásra odafigyelni, és ha már az év többi napján nem is tudjuk betartani, az advent és karácsony ideje alatt legalább ne acsarkodjunk, ne pazaroljuk el az időnket és energiánkat olyan dolgokra, amiknek most nincs helye. Függetlenül attól, hogy mit és kit ünneplünk december 24-25-26-án, nézzünk mélyen a lelkünkbe, és csendesedjünk el. Ne törekedjünk görcsösen arra, hogy minden tökéletes és szeretettől csorduló legyen. Csak élvezzük az együttlétet, és azt, hogy van kivel megosztanunk a gondolatainkat, érzelmeinket.
Áldott adventi várakozást és örömteli Karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves olvasónak!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: